Többet a nyugdíjról – kizárólag a knoe.hu olvasóinak írt cikket a nyugdíjszakértő okleveles közgazdász

Többet a nyugdíjról – kizárólag a knoe.hu olvasóinak írt cikket a nyugdíjszakértő okleveles közgazdász

Egy kis áttekintés a nyugdíj helyzetről a teljesség igénye nélkül

Legelőször is szeretném leszögezni, bár tudom, ezzel nem leszek népszerű, nem lehet elvárni egyetlen államtól sem, hogy eltartsa a már nem kereső korban levő nyugdíjas tagjait.

Na de nézzük a tényeket. Nagyon sokan és sokféleképpen vélekednek a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer problémáiról. A legtöbb szakértő azzal magyarázza a kialakult helyzetet, hogy ez a nyugdíjrendszer nagyon érzékeny a demográfiai státuszra, vagyis amikor az aktív, keresőképes emberek száma csökken, viszont az eltartott nyugdíjasok száma emelkedik, akkor előbb utóbb problémát fog jelenteni a nyugdíjak kifizetése, a nyugdíj ígérvények betartása. Nos, van olyan vélemény is, hogy mindennek nem kellene problémát okoznia, hiszen a társadalmi újraelosztás, ha kedvező módon változik meg, akkor mindegy, hogy milyen a demográfiai helyzet. Ez azonban biztos, hogy csak egy fejlett és gazdaságilag prosperáló társadalomban lehetséges.

Egy válságokkal teli időszakban, amikor az állami bevételek csökkennek egyébként is nehezebbé válik a nyugdíjak kifizetése, mint egy gazdasági fellendülés idején. Még valamit figyelembe kell venni, hogy pl. a gazdasági jólét, az orvosi ellátások és az életminőség javulása bármilyen furcsa is komoly gondot jelent a nyugdíjrendszereknek. Gondoljanak csak bele, ha valakinek úgy számítják a nyugdíját, hogy 25 évig fog élni, majd az előbb leírtak miatt az átlag életkor megemelkedik néhány évvel, hát az elég nagy probléma. Pont ezzel szembesült nem is olyan régen a kanadai nyugdíjrendszer, amikor 5 évvel megnőtt az átlagéletkor.

Véleményem szerint, mint ahogy írásom elején is jeleztem, egyébként sem csak az államnak a feladata, hogy a nyugdíjas időszakra biztosítson valami féle megélhetést, hanem szükség van öngondoskodásra is. Ez lehet bármilyen nyugdíjcélú megtakarítás, vagy vállalati nyugdíjalap, vagy akármi más, a lényeg, hogy kiegészítse azt, amit az állam adni tud. Igazán azzal van baj, ha az állam az előretett ígéreteit nem tudja betartani. Nehéz az átállás, nehéz elfogadni, hogy az addig befizetett összegért nem annyit kap valaki, mint amit ígértek. Nos, több fajta megoldás kínálkozik és létezik a világban, erre az igencsak összetett problémára. Nézzünk néhányat ezekből. Van olyan megoldás pl. tőlünk nyugatabbra, hogy vállalati nyugdíjalapokat hoznak létre. Ezek már több évtizede működő nyugdíjcélú megtakarítások. Ilyen megoldásoknál nem teljesen az államnak fizetik be a munkáltatók a nyugdíjcélú levonásokat, hanem annak meghatározott részét a vállalati nyugdíjalapnak utalják. Ilyen megtakarítás nálunk is létezik, hiszen kötelező volt megalkotni az erre vonatkozó jogszabályt.

Ezt Foglalkoztatói Nyugdíjpénztárnak hívják. Azonban ma még az ide befizetett összegre nem jár adókedvezmény és nem része a cafetéria juttatásoknak sem. Ezt azért csak csendben jegyzem meg, hogy ez eléggé diszkriminatív megoldás. Tudom, joggal mondhatja valaki, hogy az sem biztonságos megoldás, hiszen az USA legnagyobb nyugdíj botránya az ENRON botrány volt, melyben egy vállalati nyugdíjalap teljes egészében elvesztette vagyonát. Itt azonban szerintem a szabályozás hiánya játszott közre, illetve, hogy a könyvvizsgáló cég (a világ 3 legnagyobb könyvvizsgáló cégének egyikéről van szó), amelyik ezen botrány után meg is szűnt, nem vette komolyan a munkáját. Ha jól emlékszem, akkor az USA-ban is szigorúbban szabályozták ezek után, hogy egy nyugdíjalapnak mekkora részesedése lehet egy vállalatból. Ez a megoldás egyrészt kedvező a munkavállalóknak, másrészt kedvező a munkáltatónak is, hiszen egy ilyen juttatással jó esélye van arra, hogy megtartsa hosszútávon is a dolgozóit.

Egy másfajta megoldás az, ami Közép- és Kelet-Európában elterjedt. Ez pedig a magánnyugdíj-pénztári rendszer. Ebben a rendszerben a dolgozók által fizetendő nyugdíjjárulék egy része kerül a magánpénztáraknál vezetett egyéni számlákra. Az, hogy ez mekkora adminisztratív terhet jelent, illetve mi a költsége, nagyban befolyásolta, hogy milyen volt a megvalósítás. Volt olyan ország, ahol egy közös adminisztrációs szolgáltatót hoztak létre és a foglalkoztatóknak egy helyre kellett utalni és a bevallást küldeni, majd az adatok feldolgozása után a szolgáltató megküldte a pénztáraknak járó pénzt. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy ezekben az országokban a pénztárak tulajdonképp vagyonkezelőként működtek, működnek. Pl.: Lengyelország, Bulgária. Van a másik megoldás, ami nálunk is volt, amikor a pénztárak saját maguk végzik az adminisztrációt, hozzájuk érkeznek a bevallások, befizetések, majd ezek feldolgozása után kerülnek a tagok egyéni számláira a bevallott és befizetett összegek. A pénztárak pedig vagyonkezelőt, kezelőket bíznak meg a vagyon minél hatékonyabb befektetésére.

Annyit már itt megjegyeznék, hogy bárki bármit kommunikált is a magánpénztárakkal kapcsolatosan a PSZÁF (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) végzett egy olyan felmérést, hogy melyik befektetési szolgáltató (ide érte a pénztárakat is) milyen költséggel végzi a tevékenységét és az jött ki a felmérésből, hogy a pénztárak, beleértve a magánpénztárakat, is a legolcsóbbak között vannak. Bárkiben kérdésként merülhet fel, hogy ennek a felmérésnek az eredményét miért nem hozták nyilvánosságra? Miért tájékoztatták félre érdekelteket. A kérdés természetesen költői! Nos és akkor térjünk rá a magyar történetre. 1997.08.31-én lépett életbe a magánpénztárakról és a magánpénztártagokról szóló 1997. évi LXXXII-es törvény. Ennek alapján a munkavállalók által fizetendő nyugdíjjárulékból 1998-ban 6%, 1997-ben 7%, 1998-ban pedig 8% tagdíj került volna átutalásra az egyéni számlákra. Ez azt jelentette, hogy 3 pilléres lett a nyugdíjrendszer. Az első pillér a Tb., a második a magánpénztár, míg a harmadik az önkéntes pénztári rendszer volt. A magánpénztárak ellentétben a Tb. rendszerrel tőke fedezeti elven működtek, működnek. Azaz a munkáltató által bevallott és befizetett összeget a tagok egyéni számláján írták jóvá a pénztárak. A kieső járulékot pedig az állam pótolta a Tb. rendszer számára, hogy a nyugdíj kifizetések fedezete rendelkezésre álljon.

1998-ban azonban hatalomra került a FIDESZ és ezzel együtt be is fagyasztotta a tagdíjakat 6%-ban. Ez volt az első hiba, mert az összes számítás, amit háttértanulmányként végeztek az eredeti növekedési ütem figyelembe vételével készült. Persze már a törvény kihirdetése után, sőt még előtte is voltak kétkedők, akik azt mondták nem jó ez a megoldás. És persze voltak olyan üzletkötők, akik olyan embereket is beléptettek, akiknek már nem kellett volna pénztártagnak lennie. A rendszer arra épült, hogy 1998.07.01 után először biztosítási jogviszonyt létesítő dolgozóknak kötelező volt a belépés. Ez a szabály azt eredményezte volna, hogy 2038 után már csak olyanok mentek volna nyugdíjba, akik magánpénztártagok voltak. Az eredeti jogszabályok szerint a pénztártagok nyugdíjba vonulásukkor 75%-át kapták volna a Tb. nyugdíjuknak, míg a másik 25%-ot a pénztárnál összegyűjtött vagyon biztosította volna. Volt egy állami garancia is beépítve a rendszerbe, ami akkor lépett volna életbe, ha a felhalmozott vagyon nem fedezte volna a kieső 25%-ot. Ezt a garanciát azonban viszonylag hamar eltörölték, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kezdetek kezdetén sok esetben kell pótolni majd a kifizetendő összeget. Mind a felosztó-kirovó, mind a tőkefedezeti elven működő nyugdíjrendszerben vannak kockázatok. A tőke fedezeti rendszerben pénzpiaci kockázat van, hiszen a befizetett összegeket tőke piacokon fektetik be a pénztárak, bár az is igaz, hogy nagyon szigorú korlátok között.

A Tb. rendszerben pedig politikai kockázat rejlik, hiszen bármelyik kormány kénye kedve szerint változtathatja az addigi nyugdíj ígérteket. Jelentős különbség még a két rendszer között, amit nem biztos, hogy a számítások során figyelembe vettek, az az, hogy a Tb. rendszerben van szolidaritás, azonban a tőkefedezeti rendszerben nincs. Csak az kerülhet az egyéni számlákon jóváírásra, amit befizetett a foglalkoztató, vagyis minél rosszabb a fizetési fegyelem, annál többször fordul elő, hogy a foglalkoztató levonja a dolgozótól a tagdíj összegét, azonban nem fizeti be a pénztárnak, így a tag számláján nem gyűlik a pénz. Ez nem jelent problémát a Tb. rendszerben, hiszen ott nem a befizetések, hanem a bevallások alapján történik a nyugdíj kiszámítása, vagyis működik a szolidaritás. Ugyan csak jelentős problémát jelentett a felszámolási eljárások megnövekedett mértéke. Ami pikánsabbá teszi a történetet, hogy hiába volt kimondható, hogy ha a tagdíjat nem fizették meg, akkor az állam részére a járulékok sem kerültek befizetésre, az APEH, vagy most már NAV nem figyelt erre sem a végrehajtások, sem az ellenőrzések során. Oly annyira nem, hogy még most is kapnak a megmaradt pénztárak a NAV-tól olyan határozatot, hogy a 3-4-5 éve beadott ellenőrzési kérelmüket azért nem hajtják végre, mert már elévült az az időszak, amire az ellenőrzést kérte a pénztár.

Voltak egyéb problémák is, ha őszintén akarunk beszélni. Nagyon sok esetben fordult elő, hogy az átlépőket nem a saját érdekük miatt léptették át az üzletkötők, hanem azért, mert nagyon sok pénzt hozott nekik. Egy időben volt egy hallgatólagos megállapodás a nagy pénztárak között, ami alapján az egymástól átlépők után nem fizettek, de ezt valamikor 2008 körül először az egyik nagy, majd a többi is felmondta. Innentől kezdve elszabadult a pokol. Ráadásul ez pont egybeesett a világválsággal, így aztán akik ebben az időben léptek át azok mind elvesztették az addig elért hozamuk nagy részét. Gondolom lehetett és kellett is volna tenni ez ellen a jogszabály alkotóknak, azonban a tagok „érdekében, már mint a szabad pénztárválasztás gyakorlása miatt” nem tettek semmit. Pedig mindenki jobban járt volna, ha ebben az időben nem vált pénztárat, hiszen abban a pillanatban, amikor pénztárat váltott realizálta a veszteséget, amit a többiek nem. Nos, a pénztári szféra végig bízott abban, hogy nem következik be visszafordíthatatlan dolog a FIDESZ hatalomra jutásával.

Bár az nyilvánvaló volt, hogy nagyon nagy csábítást jelent az a több mint 3 ezer milliárd forint, amit a pénztári szektor kezel. Sajnos minden józanész ellenére még is hozzányúltak ehhez a pénzhez. Először csak 14 hónapra felfüggesztették a befizetéseket, majd 2010 decemberében meghozták azt a jogszabályt, ami alapján 2011.01.31-ig nyilatkozni kellett arról a pénztártagoknak, hogy maradnak a pénztári rendszerben. Ez önmagában is kérdéses eljárás, hiszen soha olyanra nem volt példa, hogy annak kelljen valamiről nyilatkoznia, aki fenn tartja a jogviszonyát. Ez alapján ezentúl az sem lenne meglepő, ha annak kellene nyilatkoznia valamilyen szerződés fenntartásáról, aki fenn akarja tartani és nem annak, aki fel akarja mondani a szerződést. A tagdíj összegét ugyan 10%-ra emelték viszont ezzel egy időben kimondták, hogy a maradó tagoknak a további évekre nem jár jogszerző idő. Ennek alátámasztására nevezték át a foglalkoztató által fizetendő nyugdíjjárulék és egészségbiztosítási járulékot szolidaritási adónak. Így mivel a maradó tagok már nem fizettek nyugdíjjárulékot úgy vélte a kormány joggal veheti el a jogszerző időt a maradóktól.

Természetesen a hatalom mindent elkövetett, hogy minél kevesebben maradjanak a pénztári szektorban és minél több összeg kerüljön vissza az államhoz. Mindenféle hazugságot összehordtak pl., hogy eltőzsdézték a pénztárak a vagyont, hiszen, ha állampapírba fektették volna a pénzeket, mennyivel több hozam keletkezett volna. E közben azonban elfelejtették elmondani az embereknek, hogy már 1998.01.01 óta nagyon szigorú befektetési korlátok vonatkoztak a pénztárakra. Az azonban igaz, hogyha nem pont 2009.01.01-től kellett volna bevezetni a választható portfoliós rendszert, akkor nagyobb hozam is lehetett volna. A választhatós portfoliós rendszernek az volt a lényege, hogy életkortól függően különböző kockázatú portfoliókba kerültek a tagok. Erre azért volt szükség, mert a külföldi tapasztalatok azt mutatták, hogy akkor lehet optimális hozamot elérni a befektetéseken, ha meghatározott ideig nagyobb részvény arányt tartalmaz az adott befektetési portfolió.

Sajnos a 2008-as pénzügyi válság nem kedvezett az átállásnak. A 2010 decemberében meghozott jogszabály, mellyel ugye „megvédték” a nyugdíjakat, lehetővé tették, hogy a visszalépők számára a reálhozam és a tagdíj kiegészítés kifizetésre kerüljön. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy vajon miért úgy kellett számolni a reálhozamot, ahogy azt előírták. Ez a számítás ugyanis nagyon régóta megtalálható a törvényben, de arra szolgált, hogy ki lehessen számolni, vajon a hozamgarantált tőke összege eléri-e a megállapított nyugdíj 25%-át. Erre is való, de arra, amire most használták nem. Ezzel ugyanis az állam jogalap nélkül gazdagodott. Hogy miért is??? Hát a következők miatt. A visszalépőknek az egyéni számlájukon levő összegnek a reálhozammal és a tagdíj kiegészítésekkel csökkentett összegét kellett visszautalni. A reálhozamot úgy kellett megállapítani, hogy minden befizetést jelenértéken kellett figyelembe venni.

Véleményem szerint ez azért nem jogos, mert az állam ezen összegeket soha nem fektette volna be a felosztó-kirovó rendszer sajátosságának köszönhetően. Sőt azon összegeket sem fektette volna be, amiket a Tb. alapba utaltak a kieső összegek pótlására. Így csak arra lett volna jogosult az állam, hogy a pénztárak által a működési és likvid tartalékok javára levont összeggel csökkentse az elért hozam összegét. Így jóval több került volna a visszalépő tagok számára kifizetésre. De még a 3 ezer milliárd sem volt elég a kormány számára és ezért 2011 októberében új jogszabályt alkotott, amely alapján még egyszer lehetővé tette a visszalépést, igaz most már a visszalépőknek kellett nyilatkozniuk. A jogszabály rendelkezett arról is, hogy a maradó tagok is nyugdíjjárulékot kötelesek 2012.01.01-től fizetni, tagdíj befizetés pedig csak akkor érkezik az egyéni számlára, ha a tag önként fizet. Mindezt azzal magyarázták, hogy az új Alaptörvény szerint Magyarországon a nyugdíjrendszer 2 pilléres, állami Tb rendszer és önkéntes nyugdíjpénztári rendszer.

Természetesen azzal együtt, hogy most már a pénztári rendszerben maradók is nyugdíjjárulékot fizetnek ismét jogosultak voltak jogszerző időre. Véleményem szerint ez a döntés, jogszabály módosítás olyan jelentős változás az előző évi feltételekhez, hogy ha valaki megtámadná bíróság előtt, no nem mondom, hogy hazai előtt, vélelmezem, nyert ügye lenne és vissza tudna kerülni a pénztári rendszerbe úgy, hogy az átadott vagyonát hozammal együtt kell visszaadni. Ami még érdekes és a korábbiakban általam leírtakat támasztja alá, hogy az, aki az idén lépett vissza az a reálhozamának 75%-nál többet vesztett el. Ennek több mint 2/3-át a magas infláció miatt. Jelenleg a megmaradt magánpénztárak már, mint önkéntesek működnek, de nem ugyanaz a szabályzás vonatkozik rájuk, ráadásul majdnem ugyanannyi nyugdíjat kap aki pénztártag maradt, mint aki visszalépett. Nem valósították és nem is fogják megvalósítani az egyéni számlát és nem lett örökölhető a visszautalt összeg. Nos, ez volt a kis magyar történet.

És ha valaki azt hinné, hogy erre még nem lehet rátenni egy lapáttal, az téved. A nyugdíjak védelmének érdekében nem csak a 3 ezer milliárd összegű magánpénztári megtakarítást verték el, hanem hozzányúltak az évtizedek óta működő nyugdíj szisztémához is. A nyugdíjrendszer átalakításához azon a címen fogtak hozzá, hogy a nyugdíj kasszából csak nyugdíjak kerüljenek kifizetésre, viszont nyugdíjasnak csak azt nevezik, aki a reá érvényes öregségi nyugdíjkorhatárt betöltve kapja a járandóságát. Megszüntették a korkedvezményes, korengedményes nyugdíj intézményét, ráadásul visszamenőlegesen a már megszerzett nyugdíjjogosultságot elvették és az ellátást járadékká alakították. A szolgálati járadék összegét pedig a mindenkori legmagasabb adókulcsnak megfelelő összeggel csökkentették. Ez már önmagában is diszkriminatív lépés volt, hiszen nem minden járadékot csökkentettek, hanem csak a szolgálati járadékot. Mindebből úgy gondolom, hogy ez valamiféle bosszú vagy megfélemlítés lehetett a korkedvezményes nyugdíjasokkal, elsősorban a rendvédelmi dolgozókkal illetve a katonákkal szemben, ugyanis szakmai szempontból semmilyen józan érvvel nem magyarázható. Ilyen járulékos „csapás” az utazási kedvezmény megvonása, a kiegészítő tevékenység elvesztése, az 57 és 62 év közöttiekkel szembeni érthetetlen kivételezés és még sorolhatnám. A mindenféle jogelvvel ellentétes visszaható hatályról nem is beszélve, hiszen ez a rendelkezés akár 10 éve nyugdíjban lévő személyektől vonta meg jogszerűen megszerzett státuszát.

Civil szervezetek, mint pl. a KNOÉ (Korkedvezményes Nyugdíjasok Országos Érdekvédelmi Egyesülete) minden lehetséges fórumon hangoztatja, hogy annak idején, amikor aktív szolgálatot teljesítettek nem fizették ki a túlóráikat, arra hivatkozva, hogy 25 év után elmehetnek nyugdíjba és ezzel kárpótolják őket. A bosszút vagy megfélemlítést valószínűsíti az a tény is, hogy ezek a megvonások, nyugdíj átalakítások csak látszat intézkedések, hiszen az államnak nagyjából mindegy, hogy melyik zsebéből mit fizet. Egy lényeges különbség azonban adódik, hogy a járadék bármikor csökkenthető és megvonható. Ami még érdekesebbé teszi a történetet, hogy a korengedményes nyugdíjasok esetében a foglalkoztató a tényleges nyugdíjkorhatár betöltéséig kifizetette a dolgozó nyugdíját.

A korkedvezményes munkakörök után pedig még 2012-ben is be kellett fizetnie a foglalkoztatónak egy külön járadékot, ami pont ezen nyugdíjak fedezetét volt hivatott biztosítani. Summa, summarum ezen intézkedések, mint a visszaható hatályú nyugdíj megvonás, a magánpénztári tagdíjak államosítása maximum rövidtávon jelentett valamiféle eredményt a költségvetés számára, azonban sokkal nagyobb kárt okozott a hosszabb távú jövőt figyelembe véve, mint amekkora haszna volt esetleg. Egyrészt azért káros, mert mint már korábban leírtam, az állam nem fogja tudni a jövőbeni nyugdíjakat kifizetni, vagy annyira devalválja annak értékét, hogy az a megélhetéshez minimális szinten sem lesz elegendő. Tönkre tette gyerekeink és unokáink jövőjét is, és mindazokét, akik ezek után mennek nyugdíjba. Ezek mellett azonban semmi jel nem mutat arra, hogy legalább kiemelten támogatná ez a kormány a nyugdíjcélú egyéni megtakarításokat, amivel a jövő valamivel biztonságosabb lenne.

Ehelyett inkább azzal sokkolják a közvéleményt, hogy a gyerekek számától függően lesz magasabb, vagy alacsonyabb a nyugdíj összege. Nos, a gyerekek számának sem nem volt, sem nem lesz köze ahhoz, hogy mennyi az adott ember nyugdíja. Az attól kell, hogy függjön, mennyit fizetett be a dolgozó munka évei alatt ilyen címen az államkasszába. Szükség lenne azonban valóban egy egyéni számlás kimutatásra, hasonlóra, mint amilyet a magánpénztárak vezettek, de ezt soha nem fogják megvalósítani, hiszen nagyon bonyolult és ráadásul ugyanazok a problémák jelentkeznének, mint a pénztáraknál, vagyis, hogy a foglalkoztató levonta ugyan a járulékot, de nem fizette azt be. Vajon ilyen esetben mi történne??? Csökkenne a dolgozó majdani nyugdíja, mert nem volt befizetés???

Felelősségre vonnák a foglalkoztatót??? Pedig ugye lehetne, hiszen ez valamikor bűncselekménynek minősült, most meg még a csőd bűntettek miatt sem tesznek minden esetben feljelentést. Vagy ha feljelentést tesznek történik-e érdemi intézkedés??? Mi történne a szolidaritási résszel??? Ezek újabb költői kérdések. Vélelmezem, hogy mindenki egyetért azzal, hogy nem egyszerű ezeknek a problémáknak a megoldása, de talán az lenne a legfontosabb, hogy az aktuális kormányok ne tehessenek azt a nyugdíjrendszerrel, amit csak akarnak. Ne változtathassák kényükre, kedvükre, legyen végre biztos az, amit majd nyugdíjas korunkra kapunk. Legyünk tisztában azzal, mennyi saját megtakarítás kell ehhez és persze legyen annyi jövedelem, amiből lehet spórolni, akár kötelező jelleggel is. Persze lehet, hogy a bizonytalanságban tartás, a megfélemlítés a jelenlegi kormányzat egy vezetési attitűdje! Végezetül még egy problémát említenék. Ma Magyarországon nincsenek halandósági táblázatok, nincs életjáradék tapasztalat. Talán nem ártana ezzel is foglalkozni.

2019-11-28T14:24:42+01:002014. december 29.|2014 Írások, KNOE magazin|